top of page

Bemelegítés

Karolina azzal ébred, hogy ő templomba akar menni. De kirándulni is akar. A kettő viszont egyszerre nem megy, ráadásul a misével elmegy az egész délelőtt. Így ő taxival elmegy a bamakói katedrálisba, mi pedig, Kati, Szilvi, Ildikó és én Bourémával a bamakói homokbányába. Bouréma már tavaly el akart ide vinni, de a COVID miatti határ- és reptérlezárás után éppen minden energiánkkal igyekeztünk kiszabadulni Bamakóból, így akkor sem az időpont, sem a hangulat nem volt alkalmas. De most úgy érkeztem ide, hogy idén nem hagyhatjuk/hagyhatom ki ezt a programot, főleg, miután a neten láttam egy fotósorozatot az itt élők életéről.



A Niger parti homokbányában az afrikai élet mindennapi valósága tárult a szemünk elé. A bamakói építészeti boommal nagy igény alakult ki a jó minőségű homokból készült téglákra. A férfiak vödrökkel hozzák fel mindenféle biztonsági eszköz nélkül a homokot sokszor 3-4 méter mélyről a Bamako és a délebbi irányba fekvő Kangaba közti folyómederből és öntik bele a pirognak nevezett lapos aljú csónakokba. Sokszor 100 kilométert is utaznak a pirog konvojokkal, hogy megfelelő terepet találjanak, egy pirogba 10 tonna homok fér el, amiért átlag 370€-t kapnak (igen, ennyit 10.000 kg homokért!). A munka nemcsak rosszul fizetett - egy 3 napos munkáért 13-14 Eurót kapnak - de veszélyes is: az ismeretlen áramlatok, örvények, hirtelen vízszintemelkedést produkáló viharok miatt könnyen odavesznek a munkások. Ilyesmit ezidáig csak dokumentum- vagy riportfilmekben láthattunk. Bouréma első dolga volt lekezelni és pénzt adni a bánya igazgatójának, aki egy eszkábált árnyékoló alatt pihent negyedmagával. Mosolyogva fogadott minket; nem tudott pontos számot mondani, hányan is dolgoznak ott. Egész családok élnek és dolgoznak itt egész nap, a bányajogot birtokló cég zászlaja alatt kikötött partszakaszokon. Pirogokat láttunk mindenfelé hol üresen, hol homokkal megtöltve, félig elsüllyedve. A homokot saroglyákon, vödrökben, műanyag lavórokban a lányok/asszonyok vékony deszkapallókon hordták ki a partra (egy pirog kirakodásáért fejenként napi 1,5 Eurot kapnak!), ott szitálják, halmokba hordják, majd a férfiak teherautókra lapátolják (egy teherautó megtöltése ca. 15 euro), ezt osztják szét egymás között. Nők, tizenéves gyerekek, idős férfiak, mindenféle korosztály dolgozik itt a 40 fokos melegben, csupa inas, izmos, szikár, felesleg nélküli ember … Ezt is látnunk kell, tudnunk kell róla, hogy így is élnek és dolgoznak emberek a Földön, és hálásnak lenni azért, amink van, hogy oda születtünk, ahova.



Valóságos kis falu épült ki erre az iparágra: van itt faanyag lerakat, hajóépítő, hajójavító részleg, ahol fakalapáccsal verik be a kóctömést a pirogok eresztékeibe, majd kátránnyal szigetelik, kis veteményes kukoricával, krumplival bevetve, boltocskák műanyag lavórokkal, ruházattal, élelmiszerrel és mindenhol hömpölygő rengeteg szeméttel... Amikor a folyó árad, jön az esős évszak júniustól-szeptemberig, mindenki felkerekedik és elköltözik, mert a terület víz alá kerül. Ilyenkor pihenhetik ki a 9 havi folyamatos szakadatlan munka fáradalmait...



A homokbányából Ildikó és Bouréma Karolináért indul: ők bamakói városnézésre mennek (Nemzeti Múzeum, Nemzeti Park, kézműves piac, fémműves piac), Kati, Szilvi és jómagam pedig Severinnel – akiről 1 év után megtudtuk, hogy nem a Togonon nevet használja, hanem a Severint, de nekünk már csak Togonon marad…) Katiba indulunk, hogy megnézzük, hogyan állnak a varroda előkészületei. Katiba menet áthaladunk Bamakó "úri negyedén", elmegyünk a Nemzeti Múzeum és Nemzeti Park mellett is, ahol ünneplő ruhás tömegek várnak a bebocsáttatásra és rápillanthatunk a Bamakói Állatkertre, ahova 2019-ben a jól tanuló gyerekeink kirándulhattak. Átkelünk a hegyen, ahol az elnök lakik, a menőbb laktanyák állnak, épül az ECOWAS központja és működik a közszolgálati egyetem, elhaladunk a tavalyi puccs kiindulópontjaként szolgáló laktanyák mellett Kati határában és végre, oly sok munka után, a valóságban is meglátjuk a varróiskola frissen kifestett helyszínét, amely egy volt óvoda épületében fog működni.



Kati város Bamakótól kb. 10 km-re van, de alig tűnik fel a két város között a távolság, annyira egymásba épültek már. Katiban a helyi nőegylettel találkozunk, és a varróiskola termében már ott vannak az asztalok a varrógépeknek, a székek és két nagy szabászasztal, és egy új tábla az oktatáshoz: mindez a Hungary Helps pénzügyi segítségével valósult meg. Az iskola két leendő oktatója mindjárt fel is avatja az új táblát. Sok adományt és oktató anyagot hozunk magunkkal és felvázoljuk a hölgyek előtt a következő két hét programját. Nagyon lelkesen fogadnak, Maria az egylet "motorja" és idős bölcs tanácsadója egy új afrikai időt szeretne megvalósítani, ami helyi viszonylatban nagy szónak minősül. Magyarán szeretné, ha mindenki, aki részt vesz a varróiskolában, felelősséggel tegye azt, hisz a saját érdeke a tanulás. Aki járt Afrikában, az tudja, hogy itt kicsit más fogalmuk van az időről, amolyan "Ej, ráérünk arra még! " Ezen gondolkodásmód megváltoztatása nem kis feladat, ellenben nehéz. A mosható egészségügyi betét mintadarabok és elkészítési, nyomtatott, laminált prezentációjuk rendkívül nagy sikert arat a körükben, csak úgy visszhangzik a terem a tetszést jelentő cuppogásoktól! Visszafelé még megállunk az 1936-ban elkészült Szent Szív bamakói katolikus katedrális vörös téglás épületénél, pont útba esik hazafelé menet (Karolina ide jött misére ma reggel). 1990-ben még II. János Pál is járt itt… Mázlink van, mert pont kinyitják, így gyorsan körbesétálhatunk. Egyszerű, letisztult, hűvös kis templom színes üvegablakokkal.



Ildikó és Karolina a nap folyamán a Nemzeti Múzeumba is eljutott, ahol Mali népcsoportjainak – köztük a dogonok, a bozók, a malinkék, a bambarák és a tuaregek – szokásairól, textilfestési technikáiról, fétiseiről tudhattak meg többet. A múzeum körüli park az egyébként szokásos árusítás és zsibongás helyszíne volt, mintha bárhol máshol lettünk volna a városban, nem pedig egy kiemelt turisztikai látnivaló mellett. A kézműves piacon a rámenősség afrikai szívósságával találkozhattunk, amikor egy-egy árus akár az egész piacon keresztül a nyomunkban loholt portékájával, miközben a meggyőzés különböző technikáit alkalmazta. Az ében megformálását testközelből láthattuk, itt aztán biztosak lehettünk benne, hogy milyen fából is készült az a szuvenír, főleg, ha a szemünk előtt faragták ki. Nem mindennapi látnivaló volt a fémmegmunkáló műhelyeket tömörítő hegyoldal sem, ahol a hűtőszekrényekből vagy autókból kiszedett fémdarabokból új használati tárgyakat gyártottak az itteni munkások, például hatalmas fazekakat, tároló dobozokat, evőeszközöket, edény lecsöpögtetőket. Mindezt persze kezdetleges kovácsműhelyükben az izzó tűz mellett az egyébként is legalább 35 fokos melegben…


Hát mára ennyi fért bele!

2 megtekintés

Comments


bottom of page