Keresés

Mint kés a vajban

Az utazás eseménytelen, mázlink van, a gép hátuljába szól a jegyünk, szinte üres, így mindenkinek jut egy egész sor aludni, pihenni. Addisban az idő lassan telik, a reptér 4 év alatt sem lett szebb, érdeklődve nézzük a vízlefolyó mellett összegubancolódva lógó elektromos kábelkötegeket. A kézfertőtlenítő viszont egyértelműen és eltéveszthetetlenül Johnny Walker szagú... Az Addis Abeba-Bamakó-Dakar járat viszont már tele van, átrepülünk keresztbe Afrikán ... így a legolcsóbb a jegy, igaz, az út így kétszer olyan hosszú, mint egyébként lenne, a szokásos 11 óra helyett majdnem 24. A COVIDra csak a plakátok, fertőtlenítők és maszkok emlékeztetnek, a reptéren hömpölyög a tömeg...



Bamakóban először lázat mér egy fehér szkafanderes alak, aztán PCR tesztet néznek, aztán oltási könyvet és megint PCR tesztet. Millió papírt ki kell tölteni, de senki nem kéri, nézi meg. Ujjlenyomatot viszont mindenkitől vesznek, kézfertőtlenítő sehol... Végre összeszedjük a csomagokat, fel a kocsira, aztán le a kocsiról, áttoljuk a scanneren, újra felpakoljuk a kocsikra, aztán a kijárat előtt lestoppolnak és bevisznek az ügyeletes vámtiszthez. Túl sok a csomag (öten 17 csomaggal), vámot kell fizetni, vagy mutassuk a vámmentességi papírokat. Pörög az agyam, hogy miből lehet gond, kikapják a gyökéritatót, az ajándékba vitt kóser kolbászt (a Made in Israel feliratot mégsem mertem bevállalni, így indulás előtti utolsó 10 percben átcsomagoltam) és sajtot, és a kereskedelmi mennyiségű egészségügyi betétet... Karolinával magyarázzuk, hogy minden évben jövünk, az adománylevél mindig elég volt, mutatjuk a hivatalos meghívót, amit az oktatási minisztérium jegyzett ellen. A tisztet ez nem hatja meg, egyre nyűgösebb... lassan mindenki eltűnik a szobából, érzem, hogy elérkeztünk a "mennyi az annyi" pontra, amikor utolsó mentőövként bedobom, hogy Haidara úr az iskola alapítója egy imám, aki részt vett pár éve a híres "Reconciliation" folyamatokban is. Mondom is, hogy ő egy fontos imám, övé az iskola, nem örülne, ha bármi gond lenne, évek óta vele dolgozunk. A tiszt mélyen elgondolkodik, hümmög...mi izzadunk...Megkérdezi, ő-e a fia és itt mond egy másik Haidara nevet... fogalmam sincs, ki az, de rávágom, hogy úgy tudom rokonok és csak reménykedem, hogy nem valami körözött alkaidás terrorista vezérről beszélünk... de úgy tűnik nem, mert hirtelen aláírja a papírunkat, üdvözli Haidara urat és mosolyogva kezet fog velünk majd távozhatunk... Rögtön mindenki nagyon készséges lesz és miután az utolsó vámos belezavarodik a feladott csomagok igazoló jegyeibe, legyint, hogy mehetünk -- végre kiléphetünk a bamakói közel 40 C-ba és letéphetjük a maszkot. Mme Sissoko az iskolaigazgató és évek óta sofőrünk Mamadou már vár ránk.



Átküzdjük magunkat az önjelölt hordárok tömegén és kiderül, hogy a 2 autó, amit küldtek közel sem elég ennyi csomag és ember elfuvarozására. Legalábbis mi így gondoljuk... aztán 20 perc múlva legnagyobb megdöbbenésünkre minden a kocsikban van, és végül az egyik autóba hatan még be is ülnek, Ildikó Kati ölében, Mme Sissoko, Karolina és Szilvi társaságában, én a másik autóban Mamadu mellett "állig csomagban." Welcome to Mali" próbáljuk ki a helyi viszonyokat, mások is így utaznak.Még marad is szabad hely egymás ölében: Afrikában a közlekedés szó szerint (nem pedig a használati útmutatóban feltűntetett) maximális helykihasználással történik.



Az autóból figyelve a tájat ismerős képek tárulnak fel, valahogy általánosan ilyen Fekete-Afrika: építkezések, félbehagyott házak, útszéli árusok, kószáló állatok, megrakodott rossz állapotban lévő autók, emberekkel telezsúfolt kisbuszok, közlekedési dugók, fejükön mindenféle terméket és hátukon a gyereküket egyszerre cipelő asszonyok, por, zacskó és műanyagpalackok a földön, rengeteg gyerek, mindehhez pedig Maliban társult a jellegzetes vörös homokkal borított talaj és a motorosok hada.



Évek óta törzsszállásunk a nyugalom szigete három biztonsági őrrel és ajtóval, ahol bevezették a valóban érintkezésmentes kézmosást: pedállal engedtük meg a csapot, és szintén pedál segítségével nyomtunk szappant a kezünkre. Érdekes találmány! A Camel átépült, sokkal több a biztonsági berendezés, belépni csak kézmosás, fertőtlenítés után lehet, bezsilipelünk (a belső ajtó csak akkor nyílik, amikor a külső bezáródik), majd a kis zárt belső udvarról belépünk az új vastag vasrácskapun a bárba és végre „Otthon, édes otthon” 2 hétig. Azért a COVID érezhető, máskor ilyenkor itt tömegek ülnek és őrjöngnek a rögbi és focimeccseken. Most csak a medencében fürdőző családok és 1-2 sörözgető ember lézeng a bárban. Még megtudjuk, hogy holnap szabadnap lesz, nincs program - na ez váratlanul ér, hiszen mi már másnapra programot terveztünk... hát akkor inch'allah, majd csak lesz valahogy... összekeresgéljük a személyes dolgainkat, még leszervezzük Bourémával, helyi programszervezőnkkel a másnapi kirándulásokat, vacsora majd ájult alvás...

2 megtekintés