2019. október 4. - Dakarban az autózás rémálom. A struccpolitika magasiskoláját produkáltam, pedig nem vagyok egy félős típus: igyekeztem nem meglátni, hogy mi rohan felénk, vágtat nekünk, keresztezi az utunkat, a pedálozást is feladtam, és csak mereven előre néztem, szemüveg nélkül a video keresőbe, hogy ne lássam még azt sem, hogy mit filmezek.
Nem értem, hogyan úsztuk meg a sehonnan előkerülő keresztben elénk vágó lovaskocsikat, a sikátorokból kirobbanó autókat, az úttestnek nem nevezhető romhalmokon előttünk átrohanó birkákat, kecskéket és az egymás letaposó iránytaxikat, buszokat, teherautókat. Az utcai árusokról és a tálibékről ne is beszéljünk: egy hosszabb várakozás során az emberrel szembejön egy szupermarket komplex választéka: ruha, cipő, fehérnemű, kaja, ital, gyümölcs, tisztítószerek, bogárirtó, kisebb bútordarabok, ki sem kell szállni minden házhoz jön: „webáruház” afrikai módra. Egy gyereknek szerintem vittük a „pelenkáját” Abdou ca. 1 cm-re padlófékkel állt meg, amikor a 2 éves forma elénk rohant. Ez volt számára is az utolsó csepp a pohárban, miután a Remény Iskolájához vezető utat valamiért lezárták és úttalan utakon, sikátorokon, szennyvízmocsarakon, téglahalmokon 5 percenként fennakadva kerestük majd 1,5 órán át a jó utat, amiről kiderült, hogy tavaly óta úgy átépítettek, hogy most a szélesítésnek köszönhetően lényegében az úttestről be lehet ugrani az iskolakapun. Gueye úr, az iskolaigazgató szokva van, békésen olvasgatott egy műanyag széken a dízelfüstben, így várt minket az iskolakapuban.
Az első, ami szembetűnt, hogy itt bizony nem lesz tanítás egyhamar. Az egész épületet átépítik. Mint kiderült, kaptak egy ellenőrzést a minisztériumból és megállapították, hogy az épület életveszélyes. Így visszaköltöznek az épület mögötti régi iskolába, ahol csak 6 terem van ugyan, de másik 4-et a közelben bérelnek a felsősöknek. Így a gyerekekkel és szülőkkel való beszélgetést és a támogatók által küldött ajándékok átadást követően átmegyünk az iskolába… ami a legnagyobb jóindulattal is csak egy romhalmaz… Se víz, se villany. Pontosabban víz van, mert tiszta penész a falak egy része, mállik a vakolat, a tetőn négyzetméternyi területeken hiányzik a tetőzet. Persze, legalább így világos, hiszen felülről kapja a fényt. Mindenhol kidobált bútorok hevernek, elképzelhetetlen hogy itt hétfőn tanítás lesz 270 gyereknek! Csak nevetnek rajtam, higgyem el, holnap kezdik, hétfőre minden rendben lesz… hát… meglátjuk!
A beszélgetés során aztán kiderül, hogy a tavalyi iskolaépületet csak bérelték, a bérbeadó újítja fel, meglehetősen lassan. Ha elkészül, visszaköltöznek, a romhalmaz csak egy ideiglenes megoldás: Ismerve az afrikai munkatempót nagyon sokáig eltarthat, bár Maliban már láttunk csodát idén tavasszal. A céljuk az lenne, hogy ezt a romhalmazt egy 12 tantermes iskolává fejlesszék árammal, vízzel. És padokra lenne szükség, hogy elférjenek a gyerekek. A környék nagyon szegény, csak ide tudnak járni a gyerekek és sokszor az iskola fizeti még a gyerekeknek a füzetet is, mert annyira szegények a szülők. Senkit nem küldenek el csak azért, mert nem tud tandíjat fizetni, hanem várnak, hogy megoldódjon a fizetési nehézség- Inchallah. Alapítás óta (1985) 20.075 gyerek jár ide, akik elvégezték a 6 osztályt és 9.281 aki a 7-10. osztályt. Szóval lehetne ide, erre a ca.300 m2-es területre egy iskolát építeni, egy jó iskolát csinálni. Szép projekt lenne… Szeretnék, ha önkéntesek jöhetnének segíteni építeni, aztán szépíteni…rögtön pörögni kezd az agyam.
A délután aztán bele is csapunk a közepébe, családlátogatunk. Ez meglep, hiszen péntek lévén mindenki a mecsetben van, mi nem így terveztük, de ők igen. Így Sall úrral, a pénzügyessel, elindulunk a nyomornegyed sikátoraiba a régi és az új támogatottak családjaihoz. Elsőnek rögtön Fatou Mbouphoz, akiről kiderül, hogy egy griot, azaz népi történetmondó családba tartozott az apukája, a család minden tagja griot. Ennek minden áldásával és átkával: hiszen nagy ünnepek alatt nincs rájuk szükség olyankor éheznek. Apuka már meghalt, anyuka pedig itthagyta a 6 gyereket az apai családra és elköltözött 60 km-re. Fatou nagyon helyes, még énekel is támogatójának egy dalt, beszáll a család is, ma sem maradunk zene nélkül (videoa vettem)! Ibrahima Baldéről tavaly azt hittük, hogy már nem lehet rosszabb a sorsa, ők éltek a nagymama által a piacon összekoldult pénzből. Nos lehet rosszabb: a nagymama meghalt és a vak nagypapával a nagycsalád tartja el. Viszont annyira jól tanul, hogy 1 évvel korábban teljesítette a 6. osztály végén teendő vizsgát, így egyszerre 2 évet ugorhat a rendkívül okos kisfiú, aki még mindig orvos akar lenni és könyvekre és ruhára vágyik. Soha nem volt egyetlen könyve sem, válaszolja kérésre, és amikor megtudja, hogy megkapja az összes tankönyvet hitetlen boldogság önti el szomorú kis arcát és végre mosolyogni látjuk! Biztos, hogy tanulni fog!!! Új gyerekeknél is járunk, mindenhol kedvesen fogadnak, két helyen még ennünk is kell…a híres szenegáli teranga, a vendégszeretet mindenhol megmutatkozik.
6 után végzünk, elindulunk haza. Az út most is lezárva, így megint kerülünk, bele a sikátordzsumbujba. Már Abdou sem nevet ki, ha néha sziszegek, kicsit sikítozok, kiabálok, hogy jön! jön! jön! és vizet facsarok a majrévasból. Végre kijutunk az óceán partra, egy széles útra. Hatalmas hullámok mentén élénk élet folyik, futnak, tornásznak, fociznak, erősítenek csapatostúl a szenegáliak, aki között nagyon népszerű a sportolás. Irigykedve nézem a naplementében fürdőzőket: mit nem adnék, ha csak 5 percre is, de fázhatnék… ma is 37 C volt…