2019. október 5. és 6.- Az óceánparti út jó választásnak bizonyul. Kínaiak építik, mint Szenegálban mindent.
És érdekesen: a kétszer 2 sávos autóúton emelt hidakon 2 métert röpül az ember a tetején, mint az amerikai filmekben San Francisco utcáin: majdnem eldobtam a fényképezőgépet, amivel videóztam. Aztán egyszer csak eltűnik az autópálya, jön a tengerpart homokja, kicsit előrenézve egy legalább 100 m hosszú híd áll. Kanyargunk néhány sikátort, én időnként sziszegek, jajgatok és halkan mondogatom, hogy „no no no” vagy „stop stop stop” és fehérek az ujjaim a fényképezőgépen, már a hasizmommal is fékezek… Aztán hirtelen megint a 2x2 sávos úton vagyunk és már röpülünk is a következő híd hasonlóan jól konstruált tetején. Mindenesetre ezen az úton csak 45 perc az út a 1,5 óra helyett. Igaz, közben gyomorfekélyt kapok párszor: sose gondoltam volna, hogy 50 km/óránál görcsbe áll a gyomrom a félelemtől, mert még ezen az úton is emberek rohannák át előttünk, néha lovaskocsik döngetnek be vagy éppen csak a másik autó sofőrje nem tudja eldönteni melyik a jobbik sáv így álmodozva összevissza csalinkázik előttünk…
Szóval két napon át jártuk Yeumbeul sikátorait. Sokszor az autó alig fért be, de Abou sérülés nélkül bekanyarodott mindenhova, egyszerűen nem értem hogyan csinálta… 300.000 ember él ebben a negyedben, meglehetős nyomorban, szegénységben, szeméttel, szennyvízzel, építési törmelékkel teli, széttúrt, homokkal borított utcákban. Kiismerhetetlen számomra, hogy merre jártunk pedig ilyen szempontból nagyon jó a memóriám, de soha nem találnék vissza. Végiglátogattuk 23 gyerek családját, köztük 11 újét, átadtuk a tegnap 2 órán keresztül megvásárolt könyveket. Amikor az árus a házassági ajánlat elutasítása után megtudta, hogy kinek vesszük az iskolai felszerelést nemcsak árengedményt adott, de ajándékba adott 60 db, 3 napja hajkurászott szenegáli mintás ceruzát is, szerintem csak azért, mert elfelejtette, hogy a vásárolás felénél átdobta a pulton a ceruzacsomagokat, én eltettem, és fizetéskor szóltam, hogy mennyibe kerülnek, rendezném. „Ajándék a közösségnek” hangzott el most már többedszer az elmúlt napok során: Szenegálban készülnek a muridok (az iszlám egy nagyon békés irányzata) a toubai zarándoklatra, ami a hónap közepén lesz: mindenki segíti egymást, vasárnap minden utcában nagy kondérokban közösen főznek, a nők csodálatosan felöltözve, ragyogó pillangókként vonulnak az utcán, a hangszórókból üvölt az amúgy nagyon fülbemászó vallásos ének, sőt mint kiderült, a szállásunk utcáján minden este 10-kor végighaladó dobokkal énekkel kísért felvonulás is ezt a célt szolgálja: a fiatal bayefallok gyűjtik az útiköltséget zarándoklatra (a bayefallok egy-egy elismert vallási vezető, a marabu mellett szolgálnak).
Tegnap napközben még az ég is leszakadt, így ott ahol már éppen felszáradóban volt a szennyvíz, ismét 30 cm magas lett az utcákon, úgy látszik ez egy általános probléma Dakarban. Köveken ugrálva értük el némelyik támogatott házát, ahol a bejáratot homokzsákokkal védték. Jobb és rosszabb sorsokkal találkoztunk és boldogan állapítottuk meg, hogy bizony vannak nagyon értelmes, okos gyerekek a programban. Az egyik kislányt, aki most 10 éves, az iskolaigazgató emelte ki a szolga vagy rabszolga (?) családból, a terminológia nem volt egyértelmű. Már 5 évesen hihetetlen értelmes volt, Észak-Szenegálban élt egy birtokon. Az igazgató kiemelte, magához vette és sajátjaként neveli. A gyönyörű kislány nagyon ambiciózus: már most orvos akar lenni és el is hiszem, hogy az lesz: nevelője szerint, ha nem a legjobb az osztályban, akkor napokig sír, és még keményebben küzd és tanul. Nem győzheti le senki!
Leírhatatlan az a boldogság és meglepetés, ami az arcokon felfénylik, amikor átadjuk a szponzorok ajándékait és a tankönyveket. Vagy ami a „tetszett az ajándék?” kérdésre felcsillan az arcokon! Reméljük, hogy foganatja lesz az intő szónak is, mert azért nem mindenkinek sikerült az év: ők fogadkoznak, hogy most sokkal jobban tanulnak. Felhívjuk a figyelmüket, hogy a könyvekre nagyon vigyázni kell, mert azokat év végén le kell adniuk az iskolának: elkezdjük a könyvtár felépítését itt is ilyen módon. Bár először az iskolát kellene... Elvisznek egy másik épülethez, ami korábban iskola volt, most ezt bérlik a felsősöknek. Amit nem értek, hiszen felsőben csak 4 osztály van viszont itt 7 terem. Klasszisokkal jobb iskola, mint a tegnapelőtt mutatott romhalmaz. A nagyoknak kell a hely, a kicsiket könnyebb elhelyezni hangzik a válasz. Szenegálban ugyanis az alsó 6 éves, CP, CI, CE1, CE2, CM1 és CM2 osztályok vannak, majd ezután vizsgáznak. Aki ezt sikeresen veszi, az mehet tovább felsőbe, ahol először, 6., 5., 4. és 3. osztályba fog járni, ami után ismét vizsgázni kell. Akinek ez sikerül, az kerül tovább a 2., 1. és a végzős osztályokba, amit az érettségi követ. Két olyan tehetséges kisfiunk is van, akik még csak CM1-be jártak, de letették a CM2 utáni vizsgát, így rögtön 6. osztályosok lettek!
És gyűlnek a szponzoroknak a levelek, kisebb-nagyobb ajándékok is. Tátott szájjal hallgatják, az egész család együtt, amikor mesélek azokról, akiket személyesen ismerek. És figyelnek: egyikükről például elmondtam, hogy kisbabát vár, és a kisfiú minden jót kívánt neki és a babának. A levelekhez, rajzokhoz itthonról vittem papírt…
Lényegében az elmúlt 3 napban reggel 9-től este 6-ig róttuk az utcákat, látogattuk a családokat. Elfáradtunk, de elvégeztük, amit elterveztünk. Abou most is fantasztikus volt, óriási kincs és nagyon jó ember. Nélküle nem ment volna! Búcsúzóul végre ettünk egy jót a kedvenc tengerparti éttermünkben: jólesett a seafood a sok gyorskaja után!
Holnaptól már nem lesz szenegáli blog. Igaz, munka még van, hiszen Mbourban is van 2 iskola és 4 gyerek, de ez már játszva menni fog.
Inkább átadom a blogírást Ghánának, holnaptól ők új kalandba kezdenek!
Viszlát Dakar, jövőre ilyenkor, ugyanitt!