2019. október 3. - Éjfélkor hatalmas viharra ébredek. Úgy szakad az eső, hogy semmit nem lehet látni és nagyon közel csapkod Isten nyila, nappali fénybe vonva a környező épületeket. Reggel viszont ragyogó napsütésre ébredek, gyorsan megírom a tegnapi blogot és reggeli után nekifutunk a második, ma sem túl terhelőre tervezett napra. Bankban kezdünk, megint csak a harmadikban tudok pénzt felvenni. Hakuna matata, ahogy a kontinens keleti felén mondják… Reggel lévén a „bohócruhás” bayefall-okkal és talibékkel van tele a város, minden sarkon kéregetnek. A talibékkel igazán nem tudni mikor tesz jót az ember: ha ad nekik pénzt, és ezzel fenntart egy kizsákmányoló rendszert, vagy ha nem ad semmit tudván, hogy ha nem viszik haza az előírt penzumot, megbüntetik őket. Abdou szerint nagyon rászálltak most a koranik iskolákra és 4-5 éven belül megszüntetik őket. Hát úgy legyen, bár nehéz elképzelni, hogy egy több évszázados tradíciót csak így fel lehetne számolni. Végül ételt adunk nekik, az biztos náluk marad, a bayefall-ok pedig 100-200 CFA-t kapnak, hogy imádkozzanak a lelki üdvünkért.
A reggel nem indul jól, most látszik annak eredménye, hogy tegnap csak beájultam az ágyba. A fényképező az első video után lemerül, pótelem pedig nincs nálam. Így a legnagyobb reggeli őrületben, ködnek tűnő dízelfüstben 45 perc alatt visszaküzdjük magunkat a szállodába. Elemet cserélek, visszaülök a kocsiba és boldogan folytatni karom a videózást, amikor ez az elem is jelzi, hogy üres. Nem merem elmondani Abdounak, hogy hiába vesztegettünk el 1 órát, inkább előveszem a telefont… ami szintén le van merülve. Szerencsére az akku nálam van, így legalább ezzel tudok majd videózni, fényképezni.
Az Oussouban kezdjük a napot, iskolakezdésre érkezünk. Azaz érkeznénk, ha az éjjel lezúdult esővíz miatt kiáradt csatornaszenny nem zubogna folyóként az utcákon. Ráadásul olyan magas a szennyvíz hogy nem lehet látni, hogy hol áll ki egy kő, amin fenn-, vagy hol van egy gödör, amiben elakadhatnunk. Nagy nehezen beküzdjük magunkat a kapuba, sikerül úgy kiszállni, hogy nem merülünk el a szennyvízben. Az igazgatónő régi ismerősként fogad, gyorsan egyeztetünk, ki kezdi az elsőt, ki melyik osztályba megy, megkapjuk a tanszerlistákat.
Megegyezünk, hogy nekem küldik a bizonyítványokat negyedévente, csak írjak levelet, hogy ki vagyok. A könyvesboltba megyünk, az udvaron már vár Adama és Dieynaba a születési anyakönyvi kivonatával, ez kell a beiratkozáshoz. Végül ők is velünk jönnek, sőt az iskola gondnoka és Adama egyik barátja is: heten ülünk a kis Reno Scenicben így aztán nem csoda, hogy elakadunk. A kerekek 30 méteres körzetben minden beborítanak a fekáliával, Abdou a kerekei miatt sír, hogy elkopnak. Nem akarom mondani neki, hogy azon a tükörradiálon már nem tud mi kopni… És bár úgy tűnik, félti a kocsiját, a hátulról belénk szálló, hatalmasat koppanó biciklisre a szeme sem rebben. Ki sem száll, bár ez érthető, ki akarna félméteres szennyvízben vizsgálódni. Egyre több önkéntes repülésirányító integet, hogy merre menjünk, Abdou valahogy kiküzdi az autót, az ablaktörlő szorgosan törli a sz…t a szélvédőről. A szagról 37 C-ban ne beszéljünk, néha diszkréten öklendezem kicsit.
A könyvesboltnál már csak egy átugorható szennyvíz patakocska fogad. 2 órán át szedik össze ráérősen a könyveket, füzeteket, Omár a tulaj most nincs ott, pedig nagyon összebarátkoztunk, tegnap már levelezni akart velem, de még hárítani tudtam. Mire végzünk, megérkezik és a hárítás nem sikerül, különösen, hogy az én kedvemért fog szenegáli mintás ceruzákat beszerezi holnapra…
A Camara háznál nagy csend fogad. Az éjjel meghalt a szomszéd, és mint ilyenkor az egymáshoz közel élő emberek Afrikában, együtt gyászolnak. Furcsa ez az élettel, zenével, tánccal nevetéssel teli ház ennyire élettelenül, mosolytalanul. Érezzük, hogy feleslegesek vagyunk: gyorsan átadjuk a könyveket, még egy kicsit beszélgetünk a gyerekekkel: ennyi csodadologgal, amit kaptak osztályelsőnek kell lennie mindenkinek! Itt élnek egy házban, segítsék egymást a tanulásban. Vigyázzanak a könyvekre, mert van, amelyik 2 évre szükséges, jövőre nem kapnak újat, ha valami történik vele. Megkérdezem, hogy kinek nincs hátizsákja, négyen jelentkeznek. Talán az októberi Utazz Afrikába csoporttal sikerül kijuttatni számukra…
Ebéd nélkül ma sem engednek el… miközben eszünk nézzük, ahogy az egyik feleség a fellépő kosztüm darabjait varrja, egy másik pedig átszitálja a frissen tört kukoricalisztet egy műanyag lavórba. Kapunk néhány borítékot a támogatóknak szóló levelekkel, a többiért holnap visszajövünk. Elbúcsúzunk: délután 4 óra van. Eszembe jut, hogy tavaly szeptemberben nyílt meg az Afrikai Történelem Múzeuma, menjünk el, nézzük meg. A múzeum kerek épülte a Nemzeti Színház és a nagyon szépen felújított régi főpályaudvar épülete között van, közel a Goré szigeti komphoz. És légkondicionált!!!
A kiállítás azonban a földszint után sajnos számomra érdektelenné válik, főleg, miután a 3. emeletről eltűnt a rabszolgaságról szóló kiállítás rész, a 2. emelet pedig egy az afrikai vallás fejlődéséről szóló termet kivéve átmegy egy, a kínaiak életéről szóló kiállításba … persze, tudom, a kínaiak adták a pénzt, ők építették, de akkor is… de a légkondi kiválóan működik a földszinten!!!
Még vásárolok kicsit a közeli boltban. Abdou egy utcai árustól forró, tömény gyömbéritalt vesz, tele cukorral és citromlével, nagyon finom, jólesik a még este fél 7-kor is 35 fokos hőségben. Még eszünk egy szendvicset és hazatérünk pihenni: holnaptól 3 kemény napunk lesz a Remény Iskolájában!