2019. március 13. szerda.(A reggel, amikor Andi túladagolta a malária gyógyszert, én pedig betoltam fél doboz széntablettát…)
A terepen végzett embert-próbáló munka (ma még a helyi és igen-edzett „kollégáink” is kidőltek mellőlünk délutánra) nyomán esténként még rengeteg teendőnk van a háttérmunkálatokkal, így csapatunk napi 14 órát dolgozik, még úgy is, hogy honi és bamakói segítőink is velünk szinkronban dolgoznak. Ma újabb 16 családnál mértük fel és dokumentáltuk a gyermekek életkörülményeit, így folytatom a csapongó beszámolómat. A por, a vörös afrikai homok még intenzívebben jelen volt a levegőben – minőségi „tájképeket” készíteni is képtelenség így, mert szürke fátyol borítja a távoli színeket. Ma már ismerős, barátságos érzés volt nekiindulni a Sans-Fils negyednek. Közhelynek hat, de hatványozottan jellemző a vendégszeretet az ilyen elképzelhetetlenül nehéz körülmények közt élő emberek körében. Érzem, hogy ezt a végtelenül megható jelenséget otthon könnyes szemmel és totális szentimentalizmusba merülve fogom felidézni minden alkalommal.
Amikor megérkeztünk egy családhoz, a pár pillanatnyi meglepettséget azonnal feloldotta, hogy bambara nyelven köszöntöttük őket: hatalmas mosolyok, nagy nevetés volt a reakció – és pillanatok alatt összegyűjtötték és hozták nekünk a szomszédokkal együtt a székeket, hogy az árnyékban lehuppanhassunk és kezdődjön a komoly, és sokszor érzékeny emlékeket, sorsfordulókat is érintő beszélgetés. Meghökkentő (mondhatni „időtlen”) tapasztalat volt, hogy az évszámok (legalább is a születési dátumok) itt mennyire nem számítanak. Több családnál is problémát okozott kideríteni, hogy a gyermek hány éves, hányadik szülött a családban. Sok esetben ezt sem az anyuka, sem az apuka nem tudta hirtelenjében megmondani. Indult a kérdezősködés a szomszédos rokonoknál, nagyszülőknél.
Az egyik apuka még telefonos segítséget is kért, de végül volt, hogy előkerült egy születési anyakönyvi kivonat. Ilyet korábban még sosem láttunk! Ma újabb 2 üdvözlést is megtanulhattunk: „Hogy van a családod? (Ansongomo?) és „Szép/jó délutánt!” (Anula!). Ahogy gyalogoltunk házról-házra, Gyurácz Andi minden utcában felismert és név szerint köszöntött legalább egy (ettől igen meglepett) gyermeket. Máskor meg a házakat sorolta, hogy melyikben ki lakik a gyermekek közül. Az iskola igazgatónője, Mme Sissoko, keresztnevén Habiba meg is jegyezte, hogy legközelebb rá így már nem is lesz szükségünk! Délután, még mindig házról-házra járva, először azt hittem, hogy több, az utcán játszó gyermeknek is Ágnes (Ányeszahogy itt mondják) a neve, később pedig azt, hogy egyszerűen hallucinálok. De végül kiderült, hogy a gyermekek, akik felismertek, ők kiabálták a nevemet - integettek és lelkesen köszöngettek utánunk. Leírhatatlanul megható volt! Ugyan, az iskola fenntartója egy tekintélyparancsolóan magas férfi, ám az igazi „rendfenntartó” az iskola apró termetű, jó kedélyű, szívélyes, ám nagyon szigorú és karakán igazgatónője. Hamar belopta magát a szívembe! Mme Sissoko nem csak a 9 gyermekét, az École Cherifoula iskolát, de az egész Sans-Fils negyedet is rendben tartani látszik.
Gyors (francia és bambara) beszéde, éles, határozott, dörgedelmes hangja több utcányi távolságban is összerezzenti az iskolából késő diákokat - akiket éles és mindent vigyázó szeme azonnal észrevesz. Őszintén szólva, mi sem mertünk ellenkezni vele az „Andreeea!” és „Jim de Jager!” vagy „Ányesssz!” felkiáltásai nyomán… És figyelmesen gondoskodik rólunk is, „Ágnes-Ágnes: fatigué?” – kérdezi naponta többször is. A szállásunkon a kerthelyiségben dolgozunk esténként, kiköltözünk a laptopokkal – ilyenkor már a szabadban kellemesebb az idő. Kezdem megszokni az új parfümömet is: trópusi moszkitó-riasztó (eau de toilette). A kerthelyiség és az épület több méter magas fallal, annak tetején pedig több méter magas szögesdrót hálóval van körbeépítve, a belépés 2-kapus „zsiliprendszerrel” működik, melyet éjjel-nappal, kívül és belül is őrök védenek. Ma meccset néznek körülöttünk 2 nagy és 1 kisebb monitoron a vendégek: érdekes ennyi különböző nemzetiséget és egyenruhát látni – az itt állomásozók / szolgálatot teljesítők / átutazók körében nagyon népszerű hely. És mi is nagyon szeretjük: a kimerítő napi munka után jól esik itt megpihenni, egy jót vacsorázni, sörözni és meccset nézni…
Ma nagy szomorúság ért engem (Gyurácz Andi): jobban megnézve az én 15 éves kislányomról kiderült, hogy kisbabát vár. Tavaly, 14 évesen az apja elvitte Guineába és férjhez adta valakihez, akit az anyjával választottak ki számára. Nagy esküvő volt, és utána a férjjel együtt ideköltözött. Most 8. osztályba jár, gyerek még, mi lesz így vele, ha megszületik a baba? Mert férjjel és gyerekkel tanulni szinte elképzelhetetlen ebben az országban… Mme Sissoko szerint ez nem kirívó eset, ő is 16-17 éves volt, amikor az első gyermekét szülte. Leányainak azonban nem ilyen sorsot szán: két nagyon csinos lánya is egyetemre jár, az egyik egy közgáz szerűre, a másik pedig angol tolmácsnak tanul és már volt elutasított kérőjük… Tudom, hogy bármelyik „lányunkkal” megtörténhet ez, de az embert akkor is szíven üti, amikor egy terhes gyereklány, akinek szebb jövőt remélt, szembejön vele…