2019. március 15. péntek A nap, amikor az „Ányessz” név végérvényesen rajtam ragadt. (Ma délelőtt már Andi és Jim is így kiabált át az iskolaudvaron utánam…)
Irtó nagy szerencsénkre eddig elkerült minket a beígért 50 fok, de napról napra melegebb van, a kezdeti 35-ről ma már 39 °C-ra kúszott fel lassan a hőmérséklet. Mára így is tetőzött a kimerültségünk (amit a teherautók késése miatti folyamatos aggodalom csak fokozott). Ennek két következménye is lett. Az egyik, hogy a fáradtságtól meglazult önkontroll nyomán helyi segítőinkkel (köztük az igazgatónővel és a lányával) visítva-könnyezve rötyögtük végig több autóutunkat is a nap folyamán, sokszor azt sem tudva, hogy éppen min nevetünk. A másik pedig, hogy irtó nagy összpontosítás kell most, hogy vissza tudjak idézni minden mai eseményt. A humoros jelenetek, a bájos kis nyelvleckék, és a precíz részletek alapos kifejtésének közbeszúrására, ahogy eddig, úgy ma is átadom majd a billentyűzetet Andinak. A nap gyorsan pörgő-változó eseményei mögött folyamatosan húzódott végig a háttérben a teherautók miatti intézkedés, szervezkedés kimerítő feladata, amit Jim koordinált szó szerint a fél világgal és Mali nagy részével. Az izgalom fő oka az volt, hogy a teherautók tegnap délután óta álltak a Mauritán és a Mali határ közti 8 km-es senki földjén, valaki, aki tőlünk ment segíteni pedig egy Láng Vincés " egy óra múlva itt vagyok" felkiáltással az összes eredeti papírral eltűnt és elő sem került aznap este.
Mi pedig reggel találkoztunk egy 10 éve itt élő magyarral, aki azt mondta, hogy ha ma reggel nem jönnek ki a zónából, akkor felejtsük is el, mert ma imanap van, és ezért senki nem dolgozik. Minket pedig folyamatosan nyugtattak, sűrűn mondogatva, hogy "Insallah" (azaz ahogy Allah akarja), hogy ne izguljunk, minden rendben lesz, a "lassepasse" ami ahhoz kell, hogy úgy jöjjenek át mint kés a vajon a mali határon és az országon már készül. Ilyen hangulatban futottunk neki a napnak. Amit rögtön egy előre nem megbeszélt, nem várt látogatással kezdtünk: az iskolából az Oktatási Minisztérium Bozola kerületbeli igazgatóságát látogattuk meg. (Itt már gondolkodás nélkül „Ányessz” néven lettem bemutatva…) Ismertettük az Alapítvány munkáját (nagy érdeklődéssel és elismeréssel hallgatták), megmutattuk a honlapunkat és megvitattunk néhány régi gyökerű és aktuális problémát is az oktatási rendszer kapcsán. Szóba kerültek az állami iskolákban az alacsony fizetés miatt folyamatosan zajló tanársztrájkok és a hiányzó születési anyakönyvi kivonatok problémája, hiszen az a gyerek, akinek nincs, nem tud iskolába menni. Az iskolarendszerről tudtam kérdezgetni – jó hasznát vettem a Hírlevélben megjelenő kis szösszeneteknek – sőt, amikor a szenegáli rendszerről meséltem, Mme Traore az igazgatónő szorgosan jegyzetelt. A minisztérium egy „beduin” benyomását keltő asszisztense és Jim hamar egymásra találtak, amikor a kontakt-csere alatt az úr mobilja a Star Wars zenéjével zümmögött minden egyes gombnyomásra. A felvetett problémák súlya és komolysága ellenére is sikerült egyetértéssel, remek hangulatban, nevetéssel, közös fotókkal távoztunk. Az iskolába visszatérve (ahol ismét megvendégeltek minket, birkagulyással), több szálon futott tovább a szervezkedés az igazgatónővel, a fenntartóval és a tanárokkal. Ennek oka, hogy a teherautókat illetően a „nemzetközi helyzet egyre csak fokozódott”, így A, B, C, D (…) tervek születtek minden egyes program idejére, kivitelezésére – már követni is alig tudtuk.
Azért az ebédidőben sem pihentünk, mert végigkérdeztük az összes régi diákunk sorsát, hogy ki miért tanul rosszul, kivel mi történt. Bizony volt, akiről kiderült, hogy nem akar tanulni, olyan is akiről az, hogy a mamája elhagyta a családot és azért romlott az eredménye, mert lelkileg kicsit megzakkant, az én támogatott kisfiamról így 5 év után pedig az, hogy ő is keresztény! Az egyik gimisünkről pedig, hogy tavaly gyereke született, de a papa, aki nem vette feleségül elvitte magával a gyereket, így ő folytatni tudja az iskolát.
Szegény kis szemétdombon talált Diokundával pedig várhatóan nagy bajok lesznek, mert az idős hölgy, aki magához vette és szerető gonddal nevelgeti, rá akarja hagyni a házat, amiben a család él, ezért őt az egész család utálja... még csak 9 éves...mi lesz vele, ha az "anyukája” meghal? Felavattuk az elsősegély dobozt is, mert az egyik gyereknek hatalmas vágás lett a combján, ideiglenesen lekezeltük és beküldtük a kórházba, hogy varrják össze, mert annyira szétnyílt a seb...
A pihenő után maradék erőnket összegyűjtve nekiindultunk a 39 fokban az utolsó 10 családot is végig látogatni, ahol a nagyon pici, az iskolát jövőre kezdő gyermekek életkörülményeit mértük fel, és elkészítettük a fotókat róluk is a jövőbeni támogatóik számára. Nagyon későn végeztünk, már besötétedett, mire visszaértünk az iskolába. Az aprónépség gyönyörű, édesek, énekeltek, táncoltak, szavaltak vagy csak szégyenlősen kucorogtak a cseppnyi székeken. De volt, aki már most tudta, hogy autót vagy motort szeretne és "tuvab" azaz fehérember és miniszter szeretne lenni.
Ma péntek volt, „ima nap”. Az igazgatónő a többi napon is körünkben végezte szertartását imaszőnyegén az „ebédszünetünk” alatt, de ma a tanárokat is láthattuk az iskola udvarán leterített imaszőnyegen. Számomra nagyon különleges és magával ragadó élmény volt! (Egyébként, minden elismerésem az övék, hogy ilyen körülmények közt élve is minden nap tisztán, „frissen-vasaltan”, szépen felöltözve érkeznek az iskolába. El sem tudom képzelni, miként lehet ezt minden egyes nap kivitelezni folyóvíz nélkül olyan helyen, ahol a plafontól a padlóig mindent belep a por, a vörös afrikai homok, és hömpölyög a szemét az utcákon. Le a kalappal előttük!) Kora délután hatalmas örömhírt kaptunk: a teherautókat végre átengedték a határon Maliba – holnap délután várhatóan ideérnek! Kimondhatatlanul megkönnyebbültünk: azt hiszem, ma már sikerül nyugodtan aludnunk – és Andi sem álmodik végre teherautókkal! Én pedig beájulok a moszkítóháló alá (már jócskán elmúlt éjfél, holnap reggel fél 8-ra pedig már a terepen kell lennünk). A fáradtság fokát jellemzi, hogy Andit a szobában a földön alva találtam, feje a notebook táskán, a gépre töltötte képeket... hasa alatt pedig villogott a telefon az üzenetekkel. Még arra sem ébredt fel, hogy bejöttem a szobába...