Vasárnap (július 21.) érkeztem haza Dakarból, Szenegálból, a Remény Iskolájában tartott kézműves tábort követően, amelyet az Afrika Másként Alapítvány szervezett és támogatott, két budapesti általános iskola, a kőbányai Kada Mihály Általános Iskola és a csepeli Nagy Imre Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola tanulói adományainak segítségével.
A csomagok könnyebbek lettek hazafelé, a lelkem viszont rengeteg pozitív érzéssel, emlékkel, energiával lett tele.
Dakar, Szenegál fővárosa, Nyugat-Afrika legnyugatibb csücske maga az ellentmondás. Ahogy Vándorboy írta az egyik blogjában, ha eljutsz ide, igazi időutazásban lesz részed. Ez ténylegesen és átvitt értelemben is igaz, hisz két órával visszább kerülünk, ahogy belépünk a nyugat-afrikai időzónába. Ahogy kihajt a taxi a reptérről és haladunk az egyébként jó minőségű autópályán, olyan érzése lesz az embernek, hogy úgy harminc-negyven évvel lépett a múltba vissza.
A forgalom zsúfolt, a KRESZ csak papíron létezik, az autók a luxus kategóriától a majdnem szétesőig széles skálán mozognak. Ahogy a fizetős kapukat elhagyva letérünk az autópályáról és haladunk Dakar külterülete, a szállásunk felé, egyre nagyobb a káosz az utakon. Már ahol van út. Olyan alapdolgok, mint az út felfestés, zebra, közlekedési lámpa, netán KRESZ tábla nincsenek, mindenki arra és úgy megy, amerre akar. A végtelen homok mindenhol, a lehúzott ablakokon ömlik be a gázolaj fojtogató szaga, mögöttünk, mellettünk egylovas kocsik kerülgetik a rozoga, de látványos színekkel, mintákkal festett buszokat. Motorosok, amiken 2-3 ember is ül, nyomják a dudát felváltva a sárga-fekete Touba taxikkal, mindenki egyszerre akar a körforgalomba be és kijutni. A sofőr mögött ülve folyamatosan nyomom a lábammal a láthatatlan fékpedált, csak remélem, hogy a sofőr azért néha megtalálja. Ebben a káoszban mégis halál nyugalommal vezetnek, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb módja a közlekedésnek, semmi ökölrázás, ha valaki eléd lép - márpedig a gyalogosok és az utcai árusok is sűrűn rohangálnak az autók előtt, mellett – semmi káromkodás, ha rogyásig építőanyaggal megpakolt kamion eléd hajt. Mindez természetes, megszokott, afrikai.
Rufisque az úti célunk, egy éppen épülő, új városrész. Mindenhol szürke téglából, vasbeton oszlopokkal épülnek a két-három szintes, lapos tetős házak. Mintha egy hatalmas építkezési területre tévedtünk volna, az üres telkektől a félig kész, teljesen kész épületekig, a kis piacos „standoktól” a szupermarketig minden van. Az utcakép ismét egy zsúfolt szín kavalkád: csodás színes ruhákba öltözött nők, gyerekkel a hátukon, a fejükön cipelve portékájukat, férfiak munkásruhában, vagy elegánsan, telefon a fülben, napszemüveg, totális ellentmondás a poros utcaképhez képest. Folyik a kereskedelem, egymást érik a kovácsműhelyek, a pékségekből friss bagett illata csapja meg az orrunkat, de csak egy pillanatra, mert a halpiac már itt is van, és hát valljuk be, a halszag azért nem annyira kellemes.
A gyerekek - nyári szünidő lévén - a szüleiknek segítenek a piacon, rohangálnak a homokban, fociznak, aminek Szenegálban nagy hagyománya van a birkózás mellett. Sok az árva, fél árva gyerek is, sok fiatalt látni a nagyobb csomópontok körül, hogy kis műanyag vödörrel a kezükben kéregetnek. Hallottam, hogy sajnos ezt szervezett formában is művelik, a gyermekek koldulásra kényszerítése nagy probléma itt is, működő megoldás nincs ellene.
Az iskola állami szinten nem kötelező, nem ingyenes és nagyon sok gyerek pont ezek miatt nem jut el az iskolapadig. Az állami iskolák zsúfoltak, kétszáz fő is tanulhat egy osztályban, a képzés pedig nem túl jó, a sztrájkok miatt nem halad a tanítás. A fizetős magániskolák csak abból a szempontból jobbak, hogy kisebb létszámmal működnek, és a tanárok is jobb képesítésűek, de még ezekben is a körülmények finoman szólva is hagynak némi kívánni valót maguk után.
A Yeumbeul-negyedbeli iskolában, amellyel az alapítvány együttműködik, egy-egy osztályteremben egy ablaknyílás engedi be a fényt a tanórákhoz, a két sorban álló rozoga, összetákolt fapadsorok az asztalokkal várják a gyerekeket. Fekete tábla a falon, egy pici asztal, székkel a tanárnak. Ez egy magániskolai terem felszerelése. A falakról mállik a vakolat, itt-ott penészfoltok, a padló lyukakkal teli döngölt föld, időnként tízcentis csótányok rohangálnak a lábak között. A két foglalkozás közti szünetben, amíg a gyerekek a mangót majszolják, feltűnik az iskola udvarán a szemközti tűzfalon lévő festmény: egy Donald kacsa. Megint egy furcsa, ide nem illő szépség, illetve ide illik, hiszen iskolában vagyunk, de a környezet többi állapotához képest ez a kis falfestmény olyan, mint egy fordított antik lelet.
A kézműves tábor keretében olyan gyerekeknek juttattunk papírt, színes ceruzákat, gyurmát, festéket, fejlesztő játékokat, akiknek esélyük sem lenne önerőből hozzájutni ezekhez. A legszomorúbb tapasztalat és egyben legmeghatóbb is az volt, amikor a vízfestékkel tanítottam festeni őket. Eszembe jutottak a lányaim, és az ő kortársaik, akiknek már az óvodában megmutatjuk, milyen alkotni, kreatív dolgokat készíteni. Mi is az a fantázia? Amikor szabadon szárnyal a gondolat, a lélek pedig lenyomatot hagy a papíron, vagy egy gyurmadarabon.
„Használjátok a fantáziátokat!” - mondtam a sok csillogó szempárnak, de nehezen ment. Nem azért, mert nincs, hanem mert senki nem mutatta meg nekik, hogy mi is az. Mégis csinálták, a színekkel, a zsírkrétával szárnyakat is kaptak. Egymás után születtek a rajzok, virágok, fák, Szenegál jelképei, színei tűntek fel a papírlapokon.
A nagyobb gyerekeknek, fiataloknak tartottam kicsit komolyabb rajzórákat, ők már rendelkeztek némi alappal, de sokszor nem merték elengedni a körzőt-vonalzót. Látszott, hogy biztonságot ad a segédeszköz, a fantázia itt is sokszor hiányzott. Azonban sok a tehetséges fiatal, látni lehetett, hogy egy jó szakmai képzéssel hamar kinyílnának.
Az iskola épületében az egyetlen "nagyobb" terem, aminek két ablaka is volt, benne a rozoga, fából eszkábált padokkal, asztalokkal alkotta a környezetet. Málló vakolat a falakon, döngölt padló, szemétgalacsinok, és a fekete tábla a falon, rajta cirkalmas betűkkel a francia irodalmi tananyag.
A körülmények ellenére mégis, zsonganak a jókedvtől az iskolafalak, a sok kis picinek ez az egyetlen esélye a jobb életre. Szóval, vittem közel 40 kilónyi iskolai eszközt, kaptam cserébe ragyogó mosolyt, rengeteg puszit, sok-sok meleg ölelést, ezernyi köszönömöt, örömöt, vidámságot, úgyhogy azt hiszem megérte. Küldöm tovább ezt a sok köszönömöt a két budapesti iskolának, a magyar gyerekeknek, a magyar támogatóknak, akik segítségével olyan afrikai gyerekek tanulhatnak, akik másként nem tudnának. Küldöm tovább a puszikat, a mosolyokat, a hálát a szemekben. Köszönjük, köszönöm!
Az iskolában tapasztalt ellentmondás az utcán is folytatódik, az alig kész,még vakolatlan házak falain már ott van egy két díszes csempe, a kapu míves kidolgozású kovácsoltvas, ahogy az erkélykorlát, vagy az ablakrács is. Látni lehet, hogy ha elkészül, gyönyörű lesz, ahogy az egész város. Az utcákon a frissen aszfaltozott utak mellett azonban hömpölyög a szemét, kecskék, sovány szarvasmarhák kóborolnak az autók között, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ám ez a kép is csak egy apró szösszenet, egy puzzle pici darabkája Szenegál hatalmas kirakójából. Az idő megállt, vagy legalábbis lelassult, "Ráérünk még…" mondja az afrikai ember és ez európai szemmel igencsak furcsa mentalitás. Nem rohannak, nem sietnek sehova, ahogy egy afrikai mondás vallja: "Az afrikaiaknak idejük van, az európaiaknak órájuk."
A két lassú hét elteltével visszaindulok, haza indulok. S bár tele vagyok élménnyel, tele vegyes érzelmekkel – a gyerekek,a szenegáli emberek örökre a szívemben maradnak, s bennem a vágy, hogy bárcsak többet tehetnék – jó hazatérni. Amikor a gép Budapest felett repült, landolás közben a Duna kanyargós kék csíkján megcsillant a reggeli napfény, tudtam, hogy itthon vagyok. De egy darabka Szenegál is velem landolt aznap.