2019. március 18. hétfő - Hosszú napok óta ez volt az első reggel, amikor csak 7 órakor keltünk fel, mivel csak 9:30-ra kellett az iskolába érnünk, mert Andi ki akarta válogatni az ünnepség keretében átadandó ajándékokat. Igaz, ez a reggeli idő sem láblógatással telt el, csomagoltunk, blogot írtunk, reggeliztünk. Közben megérkezett Zsolt, a Trabant Expediciótól és Gábor is, így ők mivel nem fértek be, külön kocsival mentek a helyszínre.
Az ajándékok kiválogatása nem sikerült: mire odaértünk már örömmel közölték, hogy mind megvan. Rosszat sejtve berohantam a szobába: semmi nem úgy volt, ahogy kellett, hátizsákokról leszakadt címkék, rossz helyre visszaragasztott feliratok fogadtak. Azt hittem elsírom magam… tegnap órákig tartott kitisztázni, az ünnepség után kezdhetem elölről, hogy minden meglegyen, mindent az kapjon, akié…
A Cherifoula iskola és a mocsár között, a szemétdomb mellett, hatalmas sátrak alatt kapott helyet az ünnepi rendezvény: még előző éjszaka pakolták le a székeket, ahol a gyermekek és a szülők, meg a teljes nézőközönség helyet kapott ma. Nagyon elegánssal az első sorok székeit hófehér huzatba bújtatták, a kis színpadra ültek fel a potentátok és Jim a mindenféle transzparensek alá, elé, mögé. Mint megtudtuk, a Chérifoula az első és egyetlen iskola a Sans-Fils negyedben, ahol könyvtár és informatika terem is létesült. A Bozola kerületi és a bamakói polgármester és a neje is a pulpituson foglaltak helyet, Jim mellett, aki az Alapítványt képviselte. Andival a nézőtéren, az első sorban (a Vének Tanácsa, és egyéb elöljárók mellett) a két szélen kaptunk helyet. Az Oktatási Minisztérium Bozola kerületi igazgatónője régi ismerősként integetett és mosolygott ránk Jim mellől, a pódiumról.
A mali himnusz eléneklése után elkezdődött a műsor. Volt ugyan terv a magyar himnuszra is, de nem tudták letölteni az átküldött anyagot, így annak megtanulása most elmaradt, talán majd legközelebb… Az iskola drámákat/színdarabokat, és verseket nagyon kedvelő tanárának köszönhetően a diákok igen eleven és szép műsort adtak elő nekünk, az egyikben név szerint emlegetve Jimet, Ányesszt és engem, de sajnos bambarául volt, így nem értettük. A pódiumon ülő díszvendégek elismeréssel és köszönettel ünnepelték a munkánkat – mindenki egyenként felszólalt a műsort közvetítő televíziók és rádiók előtt, majd a fehér-arany színű szalag ünnepélyes átvágása után a felavatott informatika teremben és könyvtárban adtak interjúkat.
Az Alapítvány számára átnyújtottak egy csodás, bekeretezett oklevelet és két trófeát is, Ányesszt pedig az önkéntesek emlegetése során felkérték, Jim beszéde alatt, hogy álljon fel (képviselve az Alapítvány közel 30 önkéntesét), megköszönve az Ő kemény és kitartó munkájukat is. Ezúton is hatalmas köszönet minden egyes önkéntesünknek!
Délután a támogatott gyermekek ajándékainak kiosztására került sor: az igazgatónő és a fenntartó az emeletről kiabálta a soron következő gyermekek nevét – versenyt zengve a kerület hangszóróiból kiabáló müezzinnel. Zsolt segített a munkálatokban (ő fotózta az ajándékokat átvevő gyermekeket), Gábor pedig a háttérben a molinót tartotta ehhez, és szorgalmasan hordta az ajándékos dobozokat a gyerkőcöknek. Nagyon köszönjük a nélkülözhetetlen segítségüket! Átadáskor Andi mindegyik gyerekkel beszélt pár szót, beleépítve az előző napon kapott információkat: volt, aki utolsó figyelmeztetés kapott, de olyan is volt, akit csak korholt és biztatott, vagy akit nagyon megdicsért és elmondta, hogy mennyire büszkék vagyunk rájuk, megköszönte, hogy ennyire jól tanulnak. Szívszorító pillanat volt, amikor Andi 15 éves, 6 hónapos terhes kis támogatottja bejött… Andi majdnem elsírta magát, de gratulált a házassághoz, a kisbabához, jó egészséget kívánt, kérte, hogy vigyázzon magára és biztosította arról, hogy amennyiben a baba megszületése után még szeretne tanulni, akkor ő mindenben támogatni fogja. A fiúk szinte szívrohamot kaptak, amikor a hathónapos kismama a közel 10 kilós ládát feldobta a fejére és imbolygás nélkül nagy pocakkal kitolatott a teremből. De volt olyan gyerek is, aki ugyan most az osztály 6.legjobbja, de korábban jobb volt: Andi emlékeztette, hogy ő 2 évvel ezelőtt elénk állt és azt mondta, hogy támogassuk őt és jól fog tanulni. Most pedig ezt halljuk, hogy lusta. Felhívta a figyelmét, hogy nem ebben állapodtunk meg: mi a megállapodást tartjuk, most rajta a sor!
Öröm volt látni a sok boldog és megilletődött gyermeki arcot, miközben regisztráltam az átadott ajándékokat! Még az is belefért a délutánban, hogy az osztály első 6 legjobbjának járó jutalmakat átadjuk.
Még sor került néhány játékra, újonnan előkerült játékok tanítására, a könyvtárban megjelentek az első kis használók, akik nemcsak a játékokat próbálgatták, hanem a könyvespolcokat vizslatták és a könyveket próbálgatták olvasni.
Lassan hangos mormogás töltötte be a teret, ahogy a gyerekek a szöveget motyogva, félhangosan olvasták. Óriási öröm volt ezt látni!
Aztán elérkezett a könnyes búcsú: Andi szó szerint megríkatta az igazgatónőt és a minket gyakran kísérő kislányát is a kedves szavaival, ahogy elismerte érdemeiket.
Csodás nap volt ez!
A szállásra visszatérve zuhanyoztunk és gyorsan összepakoltuk a bőröndöket. Őszintén szólva, igen nehezen, és nagy sóhajok közepette tettem ezt: szívem szerint, másnap folytattam volna tovább a munkát a Sans–Fils negyed iskolájában, hisz rengeteg teendő akad még…